Függetlenül attól, hogy milyen jógát gyakorolsz és hol, B. K. S. Iyengar befolyása mindenütt érezhető. A jóga népszerűsége Nyugaton nagy részben neki tulajdonítható; Amerikában majdnem 50 éve vezette be a módszerét. Sok újítása ma már klasszikus: meghatározta a módot, ahogyan az egyvonalúságról gondolkodunk, és anatómialiag pontos fogalmakat fejlesztett ki ennek leírására; bevezette a segédeszközök használatát; megtanított arra, hogyan lehet haladni a test, elme és lélek egységét kereső jóga útján túl sok ezoterikus Hindu sallang nélkül. Egyik leglényegesebb hozzájárulása a jóga terápiás használata. Felfedezései bizonyították a jóga erejét egy egész sor betegséggel szemben; munkásságának eredménye növelte a jóga hitelét a tudományos és orvosi közegekben.

1966-ban megjelent könyve, a Jóga új megvilágításban, mára már klasszikussá vált; ez az ászanagyakorlás alapvető kézikönyve; amikor az oktatók a helyes pózt magyarázzák, általában arra az egyvonalúságra hivatkoznak, amit Iyengar elmagyaráz, majd szakértelemmel bemutat a könyvében. A Yoga Journal sem fotózik pózokat soha a könyv konzultálása nélkül.

„A jóga népszerűsége, valamint az én részem ebben a folyamatban nagy megelégedésemre szolgál,” mondja Iyengar. „De nem szeretném, ha ez a népszerűség elhomályosítaná azt a mélységet, amit a jóga a gyakorlónak adhat.” Új könyvében, Az élet új megvilágításban megosztja velünk, hogy mit is ért egy teljes jógikus úton.

Ebben a könyvben nem pózokat mutat be, ahogyan a Jóga új megvilágításban teszi. Az élet új megvilágításban című könyvében Iyengar felfedi előttünk a jóga „szívét”, ahogyan azt ő hetven év fegyelmezett mindennapos gyakorlásában megtapasztalta. Tárgyalja a lét különböző aspektusainak (fizikális, emocionális, mentális és spirituális) integrálását, mint jógikus célt, a jóga pózok és légzőtechnikák szerepét a teljesség keresésében, azokat a külső és belső akadályokat, amelyek visszatartanak az úton való haladástól, valamit annak a pontos módozatait, ahogyan a jóga képes átalakítani az életünket és segít harmóniában élni a körülöttünk levő világgal. Az itt következő részletben Iyengar elmagyarázza, hogy az ászanagyakorlás fontos a jógikus úton, de nem ez a végcél.

“Az ászana célja, hogy összehangolja és harmonizálja a fizikai testet az összes többi szinttel, illetve réteggel, vagyis a finom emocionális, mentális és spirituális testtel. Ezt nevezzük integrációnak. De hogyan kell ezeket a rétegeket összehangolni és az integrációt megtapasztalni? Hogyan találjuk meg ezt a mély átalakulást egy olyasvalami által, ami kívülről pusztán a testnek szokatlan helyzetekbe való nyújtásának és csavarásának tűnik? Mindez a tudatossággal kezdődik.

Az intelligenciára és az érzékelésre általában úgy gondolunk, mint ami csakis az agyunkban megy végbe. A jóga viszont megtanít arra, hogy a tudatosságnak és az intelligenciának az egész testet át kell hatnia. Az intelligenciának szó szerint el kell borítania a test minden egyes részét. Össze kell házasítanunk a test tudatosságát az elme tudatosságával.

Ennek az együttműködésnek a hiánya a töredékesség érzéséhez és “rosszul-léthez”, betegséghez vezet. Például, csak akkor kellene ennünk, amikor a szájüregben spontán módon beindul a nyáltermelés, hiszen így közli velünk a test intelligenciája, hogy valóban éhesek vagyunk. Ellenkező esetben csak túltápláljuk magunkat, és a “rosszul-lét” bekövetkezése csak idő kérdésévé válik.

A modern ember oly kevéssé használja a testét, hogy elveszíti ennek a testi tudatosságnak az érzékenységét. Az ágyból átül az autóba, az autóból az iróasztalhoz, onnan vissza az autóba, majd a heverőre, innen pedig ismét az ágyba, és ebben a mozgásban nincs semmi tudatosság, semmi intelligencia. De főképp nincs cselekvés. A cselekvés intelligens mozgás. A világ tele van mozgással, de amire igazán szükség lenne, az több tudatos mozgás, több cselekvés.

A jóga megtanít bennünket arra, hogyan töltsük meg mozgásunkat intelligenciával, ezáltal cselekvéssé változtatva azt. Tulajdonképpen az ászanában bevezett cselekvésnek kell felébresztenie ezt az intelligenciát. Amikor egy cselekvést kezdeményezünk az ászanában és valahol máshol a testünkben valami akaratunk ellenére megmozdul, az intelligencia rögtön elkezd vizsgálódni, es megkérdezi: „Helyes vagy helytelen volt ez a mozdulat? Ha helytelen, mit tehetnék, hogy megváltoztassam?”

Hogyan fejleszthetnénk hát a testnek ezt az intelligenciáját? Hogyan tanuljunk meg a mozgásainkat cselekvéssé változtatni? Az ászanák megtaníthatnak minket. Olyan méretű érzékenységet fejlesztünk ki magunkban általuk, hogy bőrünk minden egyes pórusa belső szemként kezd el viselkedni. El kezdjük érezni a bőr és hús közt húzódó határvonalat. Ily módon a tudatosság kiterjed a test határterületeire is, és képes lesz megérezni, hogy egy bizonyos ászanában megtörténik-e az egyvonalúság a testben. Ezeknek a szemeknek a segítségével belülről tudjuk finoman javítani és kiegyensúlyozni a testet. Ez egészen más mint a normális szemeinkkel való látás – inkább „érezzük” a test pozícióját.

Például, amint kinyújtod a karjaidat a Harcos pózban, láthatod a kéz ujjait magad előtt, de ugyanakkor érezheted is őket. Érezheted a helyzetüket és a kiterjeszkedésüket egészen az ujjak begyéig. Ugyanígy képes vagy a hátsó láb elhelyezkedését is érzékelni, és meg tudod mondani, hogy egyenes-e, anélkül, hogy hátranéznél a tükörben. A sokmilliónyi sejtszintű szem segítségével megfigyelheted és kijavíthatod (mindkét oldalt megigazítva) a testhelyzetedet. Ily módon elkezdesz tudatosságot vinni a testedbe és összeolvasztani az elme és az izom intelligenciáját. Ennek az intelligenciának végig az ászana alatt mindenütt jelen kell lennie a testedben. Abban a pillanatban, amikor elveszíted az érzést a bőrödben, az ászana tompává válik, és az intelligencia áramlása megakad.

A testnek ez a tudatossága harmóniában kell legyen az agy és a szív intelligenciájával. Lehet, hogy az agy adja ki a parancsot a testnek egy ászana végrehajtására, de ezt a szívnek is éreznie kell. A fej az intelligencia székhelye, a szív pedig az érzelemé. Mindkettőnek együtt kell működnie a testtel.

Ehhez persze akaraterőre is szükség van, de az agynak ennek ellenére is muszáj hallgatnia a testre, és figyelembe vennie, hogy mi lehetséges a test képességein belül. A test intelligenciája tény. Valóságos. Az agy intelligenciája képzelgés. Ezt a képzelgést kell valóságossá alakítani. Az agy álmodozhat arról, hogy ma egy nagyon nehéz hátrahajlást fog végrehajtani, de a lehetetlent még egy együttműködő testre sem lehet ráerőltetni. Mindig haladni szeretnénk, de ehhez az együttműködés lényeges.

Hiába mondja az agy: „Meg tudjuk tenni.” A térd azt fogja erre mondani: „Ki vagy te hogy megmond, mit tegyek? Én döntöm el, hogy képes vagyok-e rá, vagy sem.” Hallgatnod kell arra, amit a test mond. Néha együttműködik velünk, néha pedig meggondolja magát. Ha szükséges, használnunk kell az intelligenciánkat ennek az elemzésére. A megoldások adni fogják magukat, még akkor is ha az elején a saját kárunkon fogunk tanulni. Csak ez hoz majd valódi egyetértést a test és az elme között. Ehhez viszont nem csak az agy alázatára, hanem a test megértésére is szükség van. Az agy nem tud mindent. Ha viszont tudást kap a testtől, akkor később képes lesz rá, hogy a test intelligenciáját növelje. Ily módon kezd a test és az agy együtt dolgozni az ászana tökéletes kivitelezésén.

Ez egy egymásbafonódási és az egybeolvadási folyamat, amikor lényünk összes rétege egymással összhangban dolgozik. Egymásbafonódás alatt azt értem, hogy lényünk összes fonala és szövete minden szinten kapcsolatban áll egymással. Így tanul meg a test és az elme együtt dolgozni. A bőr a legkülsőbb intelligenciarétegünk, míg legbelül rejlik a legmélyebb bölcsességünk. Tehát a külső érzékelésből származó tudásnak és a belső bölcsességnak kapcsolatban kell maradni végig a pózok végrehajtása során. És olyankor megszűnik a dualitás: egységben vagy, teljes vagy. Létezel, anélkül hogy éreznéd a létet. A bőr kihívása megérinti az Önvalót, a Lelkünket, és azt mondja az Önvaló: mit tehetnék többet? A külső tudás cselekvésre ösztönzi az Önvalót.

Amint már mondtam, mialatt jógázunk, a test mondja meg, mit csináljunk, nem az agy. Az agynak együtt kell működnie a testtől kapott üzenettel. Gyakran mondom a tanítványaimnak: „Az agyad nincs a testedben! Ezért nem sikerül az ászanád.” Ez alatt természetesen azt értem, hogy az intelligenciája a fejében maradt, és nem tölti ki a testét. Lehetséges, hogy az agyad gyorsabban mozdul, mint a tested, vagy a testednek nem sikerül végrehajtani az agy utasításait mert nem kap megfelelő útmutatót az intelligenciádtól. Tehát vagy az agyadat kell lelassítani azért, hogy követni tudja a testet, vagy a testet kell gyorsabban mozgatni, hogy felérje az agy intelligenciáját. Engedd, hogy a test legyen a cselekvő, az agy pedig a megfigyelő.
Cselekvés után pedig elemezd, amit tettél. Helyesen értelmezte-e az agy a cselekvést? Ha az agy nem jó megfigyelő, akkor a cselekvés zavarodottá válik. Az agy kötelessége, hogy átvegye a tudást a testtől, majd kalauzolja a testet a cselekvés további finomítása felé. Minden cselekvés után tarts szünetet és elemezz. Így fejlődik a figyelem. És ebben a csendben alkalmad lesz feltöltődni tudatossággal. Amikor azt kérded magadtól: „Vajon minden egyes részem végrehajtotta a feladatát?” ez már ön-tudatosság. Az Önvalónak kell kideríteni, hogy megfelelő-e a végrehajtás.

Megállni és a mozgást elemezni nem azt jelenti, hogy mozgás közben viszont nincs elemzés. Az elemzésnek folyamatosnak kell lenni a cselekvés alatt is, nem csak utána. Ez az, ami igazi megértéshez vezet. Az igazi tudás az, amikor cselekvés és elemzés egyszerre történik. A lassú mozgás lehetővé teszi az elemző intelligenciát. Az agynak lehetősége van megfigyelni a mozgást, és ez gyakorlott cselekvéshez vezet. A jóga művészete a megfigyelés élességében rejlik.

Amikor megkérdezzük magunkat „Mit csinálok?” vagy „Miért csinálom?”, az elme kinyílik. Ez az ön-tudatosság. Viszont fontos kiemelni, hogy a tanítványnak ön-tudatosnak, és nem ön-érzetesnek kell lennie. Ön-érzetesség az, amikor az elme folyamatosan aggódik magáért és tűnődik önmagán, állandóan kételkedve és önmagába merülve. Mintha angyal és ördög egyszerre ülne a két vállunkon arról vitatkozgatva, mit is kellene csinálnod. Ha önérzetes vagy, kimeríted saját magad. Ugyanígy, az izmaidat is meg fogod erőltetni, ha csak az ászanára gondolsz, valamint arra, hogy milyen messzire akarsz nyújtani. Így pedig nem fogod az ászanát és a nyújtást a saját képességeid szerint megtapasztalni.

Az ön-tudatosság az ön-érzetesség ellentéte. Amikor ön-tudatos vagy, akkor teljesen önmagadban vagy, és nem kívülről nézel befele. Tudatában vagy annak, hogy mit teszel ego és büszkeség nélkül.
Ha nem tudod elcsendesíteni a testet, akkor az agyad sem fogod tudni elcsendesíteni. Ha nem ismered a test csendességét, nem fogod megérteni az elme csendességét sem. A cselekvésnek és a csendnek együtt kell járnia. Ahol cselekvés van, ott csendnek is kell lenni. Ahol csend van, ott tudatos cselekvés van, nem pedig puszta mozgás. Amikor cselekvés és csend együtt dolgozik, akár egy motor sebességváltó tárcsái, akkor az intelligencia sebességbe lendül.

Amikor pózokat hajtasz végre, az elmének egy belső csendes tudatos állapotban kellene lennie; ez nem alvást jelent, hanem csendességet, ürességet, és teret, amit aztán betölthet a pózok okozta érzetek éles tudatossága. Belülről figyelheted magad. Teljes a csendesség. Legyen a testhez való hozzáállásod távolságtartó, de ezzel egy időben ne hanyagold el és ne siettesd a test egyetlen részét se, hanem maradj végig éber az ászana végzése közben. A sietés elszívja az erődet, legyél akár Delhiben vagy New Yorkban. Végezd a dolgodat ritmikusan és nyugodt elmével.

Nehéz a test tudását szavakba önteni. Sokkal könnyebb felfedezni, hogy milyen érzés. Olyan, mintha az intelligenciád fénysugarai átsütnének a testeden, ki a karjaidon át az ujjbegyeidig, és le a lábaidon a talpadig. És ahogy ez történik, az elme passzívvá válik és ellazul. De ez egy éber, és nem egy tompa, üres passzívitás. Az éber lazítás állapota pedig felfrissíti az elmét és megtisztítja a testet.

Miközben végzed az ászanát, folyamatosan újra kell töltened az intellektuális tudatosságod, hogy a figyelem megszakítás nélkül áramoljon. Abban a pillanatban, hogy elengeded magad, és nem töltődsz újra, a figyelem szétszóródik. Ez a fajta ászanagyakorlás pusztán megszokás, nem pedig felélénkítő kreatív gyakorlás. Abban a pillanatban viszont, amint figyelmet viszel a gyakorlásba, akkor alkotsz, és ez az alkotás élettel és energiával teli. A tudatosság segítségével felülkerekedhetünk a fáradtságon és kimerültségen, mind az ászanában, mind pedig az életünkben. A cselekvő tudatosság energiát hoz létre, és megfiatalítja a testet és az elmét. A tudatosság életet ad. Az élet pedig dinamikus, tehát az ászanáknak is annak kell lenniük.”

Részlet az Élet új megvilágításban: jógikus út a teljesség, belső béke és végső szabadság felé című könyvből

(Light on Life: The Yoga Journey to Wholeness, Inner Peace, and Ultimate Freedom, by B.K.S. Iyengar © 2005. Magyar fordítása még nincs).

Forrás: Yoga Journal

Az ászanák technikai aspektusát nagy precizitással figyelik Iyengarék, az „Iyengar” oktatók és az „Iyengar „ tanítványok. Gyakran azt az érzést vagy a megjegyzést keltheti, hogy a rendszer túl komplikált a rengeteg technikai részlet miatt. Ezek nem komplexitások, hanem tekervényességek. A tanítvány hozzáférést kap a saját testéhez, ami túl van a periférián, a szkeleto-muszkuláris testen. Minden más gyakorlattípus ezen a szkeleto-muszkuláris rendszeren dolgozik, ezért dolgozik vagy ezen fejti ki hatását. Ezeknek a gyakorlatoknak lehetetlen áthatolniuka test csontvázán és izomzatán. De rendszerünk, ahogy ezt tapasztaltad, hihetetlen képességgel rendelkezik, hogy sokkal tovább jusson a test szkeleto-muszkulaturáján. Ezek az áthatolások nagyon, nagyon mélyek és nagyon kiterjedtek. A pszicho-mentális cél, a tudatosság célbavétele szükségszerűen az ászanákon keresztül történik meg. Ehhez penetrációra van szükség, ami tekervényességet igényel, a tekervényességek pedig technikalitást. A tekervényességek nélkül nem tudod megérinteni a finomságokat, a finomságok nélkül pedig nem tudsz áthatolni és nem tudod megtalálni az ászanák vagy a pránájáma lényegét.

Más szóval nem tudsz kiszabadulni a gyakorlás külső rétegéből, a durva rétegéből. Ha további hozzájutást szeretnél, ahhoz finomságokra van szükséged, a finomságok elérése pedig csak a tekervényességgel és technikalitással lehetséges. Ezért vannak rendszerünk technikalitásában tekervényességek.
Vedd például a Tadászanát (hegy póz). Ez a póz minimálisan bonyolult, de ha úgy döntenél, hogy egy esszét írsz Tadászanáról, meg tudnál vele tölteni egy kötetet. Fel tudod idézni, mennyi tekervényesség van a Tadászanában, a legelső pózban. A tekervényességek nagyon, nagyon kiterjedtek és nagyon intenzívek. Ezek a tekervényességek nem az intellektuális képességet, az intellektuális fittséget, az intellektuális finomságot hivatottak bizonyítani. A tekervényességek csak azért vannak, hogy célba vegyék a finomságot és a póz lényeges aspektusát. Ez rendszerünkben egyedülálló.

Ezért a technikai tekervényességek, melyek rendszerünk részei, segítenek, hogy áthatoljunk és megkeressük az ászanák célját, az ászanák pszichológiai és mentális jótékony hatását, az ászanák jótékony hatását a tudatosság síkján.

Rendszerünk technikai tekervényességei azért vannak, hogy kaput nyissanak az inter-penetrációknak és a belső áthatolásoknak. Kiterjesztik a sugárutat és kinyitják a csatornákat, hogy a fizikai test perifériális rétegétől kiindulva felfedezzük a belső, magasztos elmét, hogy végül lecsapjunk az ászanák pszicho-mentális céljára. Mindezek pedig közvetlenül kapcsolódnak a citta vrtti nirodaha-hoz – az elme megműveléséhez, az elme kontroll alatt tartásához, az elme finomításához. Guruji penetrációja segít a belső utunkban és a gyakorlásunk adhyátmikus territóriuma felé terel bennünket.

Forrás: Prashant S Iyengar: Yoga and the New Millennium

Fordította: Répássy Erika (okleveles Iyengar jóga oktató) www.erikarepassy.wordpress.com

2009 Minden jog fenntartva!

1934-ben az akkor még két ifjú, K. Pattabhi Jois és B.K.S. Iyengar a rettegett – és hamarosan legendás –jógi, T. Krishnamacharya tanítványai voltak. India még mindig brit fennhatóság alatt állt és az indiai maharadzsák még mindig érintetlenül, ám korlátozottan álltak az állam élén. A fényűzésük és a pompájuk továbbra is jelen volt azon igyekezetükkel együtt, hogy ápolják szeretett hazájuk hagyományait, ami az idegen uralom idején egyre inkább előtérbe került. A Mysore-i Maharadzsa, Krishnarajendra Wodeyar, aki kimondottan az ősi, szanszkrit írások fenntartásáról és dokumentálásáról volt híres, hatalmas szeretetet táplált a tradicionális művészet, a zene és a jóga iránt. A mysore-i lakók együtt ünnepelték a fontos vallási ünnepeket a tisztán tartott városban, megőrizték az ősi indiai hagyományt és életvitelt. Ebbe az atmoszférába ágyazva tanult a két fiatal fiú Krishnamacharyától, aki személyesen a Maharadzsa támogatását élvezte.

Míg Pattabhi Jois sorsa az volt, hogy Mysore-ban maradjon, Krishnamacharya 1954-ben Madraszba költözött, a fiatal Sundaraja Iyengart pedig 1934-ben a közép-indiai Punába küldték minden háttér nélkül, csupán a guru utasításával, hogy menjen és tanítson. Ő ott is maradt, tanított és gyakorolt, mialatt Pattabhi Jois Mysore-ban beiratkozott a Szanszkrit Egyetemre, folytatta a jógát és végül elkezdett tanítani az egyetemen. A két guru testvér egészen 1940-ig nem is találkozott. Habár elég kevésre emlékeznek erről a találkozásról, de úgy rémlik, hogy ez valamikor Krishnamacharya jógát propagáló turnéja alatt lehetett – a tiszteletnek örvendő jógi Pattabhi Jois-szal Punába utazott, hogy meglátogassa a közeli Swami Kuvalayanandát és az általa vezetett Lonavlai Jóga Kutató Intézetet. A két férfi rövid időt töltött együtt Iyengar házában.

Múltak az évek és a 60-as és 70-es évek kezdeti szikrája után a jóga futótűzként terjedt el az egész világon azután, hogy Indiában gyakorlatilag hermetikusan elzárták több ezer évig, csak a leghalkabb suttogás jutott ki olyan „keresők” által, mint Madame Blavatsky, Vivekananda és mások. Pattabhi Jois és Iyengar egyre népszerűbb lett a több ezer jógás szájhagyományán keresztül, de a két férfi 1940 óta még annyit sem töltött együtt, hogy megihattak volna egy kávét.

Aztán elérkezett 2005, 65 év telt el az utolsó találkozásuk óta – Pattabhi Jois épp 90. születésnapját ünnepelte, Iyengar közben 87 éves lett és eljött az idő, hogy korunk két legbefolyásosabb jógija ismét találkozzon – de ezt egy mobiltelefon hívásnak kellett megelőznie:

„Yaru yaru? (Ki az?)”
„Pattabhi, itt Sundaraja!”

Így kezdődött az a beszélgetés, ami a történelmi jelentőségű találkozást előzte meg – a két mély megbecsülésnek örvendő férfi nagyon testvéries volt a telefonban, nem volt hiány a kedvességben.
A találkozásuk mérhetetlenül örömteli volt. Iyengar 4 órát vezetett dél felé Tumkurból, ahol egy jóga fesztiválra volt hivatalos. Mivel nem tudott jelen lenni Pattabhi Jois születésnapján, ami egybe esett Guru Purnima ünnepével – ekkor ugyanis minden spirituális vezető a tanítványaival ünnepel – Tumkur közelsége lehetővé tette a gyors látogatást néhány nappal Pattabhi Jois 90. születésnapját követően. Iyengar kb. déli 1 órakor érkezett meg 6 tanítványa és titkára, Raghu kíséretében. Mindenki mosolygott, ahogy a két nagy mester átölelte egymást és elkezdett beszélgetni Kannada nyelven. Iyengar egyik tanítványa, aki Karnatakából való, megjegyezte: „Guruji mindig azt mondja, hogy nem beszél jól Kannada nyelven, de nézd meg most, csak úgy folyik.”

Kávéztak, aztán kis idő múlva mindannyian áthaladtak egy másik szobába, ahol a két férfi ebédet költött el együtt, 1940-óta az elsőt. Pattabhi Jois lánya, Saraswati azon igyekezett, hogy csak a legkülönlegesebb ételeket tálalják fel. Az ebéd után Pattabhi Jois unokája, Sharath, aki az Ashtanga Jóga Kutató Intézet társ-igazgatója, a vendégeket a jógaterem megtekintésére invitálta, míg Iyengar tanítványa, Madhava kérdéseket intézett a két emberhez:

Madhava: Amikor elkezdtetek jógázni, gondoltatok arra, hogy az egész ekkorára nő?

K. Pattabhi Jois: Nem, nem, egyáltalán nem. Nagyon fiatal voltam, amikor Krishnamacharya egyik jóga bemutatóját láttam, elbűvöltek a pózok. Másnap elmentem hozzá, meghajoltam előtte és kérleltem, vegyen magához mint tanítványt. Kissé mogorván beszélt hozzám, megkérdezte, ki vagyok és elég megszégyenítő volt. Aztán megkérdezte, hogy honnan jöttem és ki az apám. Elmondtam, hogy az 5 kilométerre fekvő Kaushika faluból jöttem és hogy az apám asztrológus és pap. Jönnék-e azonnal az órákra – kérdezte, mire én hevesen bólogattam.
Másnap azonnal el is mentem órára. Már aznap elkezdődtek a verések (nagyon nevetnek!).

M: De akkor miért nem hagytad abba?

KPJ: Istenem, hogy tehettem volna? Hatalmas vágy élt bennem a tanulásra.

M: Én a helyedben már rég elszaladtam volna jó messzire.

KPJ: Ááá nem, ahogy mondtam, én tényleg tanulni szerettem volna. Emlékszem két másik barátomra, az egyik Garuda, a másik srác pedig Hassan Rangaswamy, mi mindannyian együtt tanultunk. (Iyengarhoz) Emlékszel Garudára?

B.K.S. Iyengar: Ó igen.

KPJ: 1932-ben a Mysore-i Maharadzsa meghívta Krishnamacharyá-t, hogy tanítson Mysore-ban, aki végül ott nyitott jógatermet a Jagan Mohan Palota közelében – mi mindannyian ott gyakoroltunk. Volt ott egy oktatási igazgató, de elfelejtettem a nevét, hogy hívták?…N.S. Subbarao! Ez az illető kezelte Krishnamacharya fizetését és küldte a kerület minden székhelyére, hogy a jógát hirdesse. Amikor Krishnamacharya a szanszkrit Pathasalába érkezett 1932-ben, akkor oda én is elmentem és elé álltam, hogy tiszteletemet tegyem. Azt mondta: „Héj, te vagy az?” „Igen”, mondtam, „Guruji, én itt tanulok.” Boldognak tűnt és a vele való gyakorlásom újból elkezdődött.

Alkalomadtán meghívtak a Palotába, hogy jóga bemutatót tartsunk a barátommal, Mahadev Bhatt-tal. Egyszer adtak ajándékba 5 rúpiát és egy Hanuman kacchát (alsónadrág) és mi nagyon örültünk. (Iyengarhoz): Emlékszel arra az amerikai nőre, Indra Devire? Ő is a Palota jógatermébe járt gyakorolni.

BKS: Igen, emlékszem – sokkal később vette fel ezt a nevet, nem?

KPJ: Azt hallottam, hogy nemrég halt meg.

BKS: Igen, Brazíliában.

KPJ: Á, Brazíliában. Szóval egyik dolog jött a másik után és mi folyamatosan gyakoroltunk. Ott volt Mahadev Bhatt, Srinivas Achar, Ranganath Desikachar és mindenki más.

BKS: Igen, emlékszem mindenkire.

M: Ma már sokkal többet keresel, mint 5 rúpia, de azt hiszem, hogy az az 5 rúpia, amit a Maharadzsától kaptál, egészen különleges volt, nem? Melyiket tartod értékesebbnek, azt az ötöt vagy amit most keresel?

KPJ: Hát az a bizonyos 5 rúpia nagyon, nagyon különleges. Ahogy megkaptam, beraktam egy kis ládikába a ruháim alatt. Minden nap kinyitottam a ládikát, ránéztem az üzenetre majd ismét becsuktam (nagy nevetés). De tudod mit? Egészen addig az életben nem láttam egy rúpiát egészben! (még nagyobb nevetés). Hát ilyen volt akkor az élet…

És így ment tovább, történelem, ami közben korunk legendájává vált, lazán felemlegetve egy jó ebéd után. Még több fotó készült a két emberről. Azután mindenki felment az emeletre, hogy tovább kávézzanak és persze beszélgessenek a kávéról. Általános egyetértés volt Iyengarral abban, hogy a kávé a Kali yuga (a jelenlegi sötétség kora) soma rasa-ja (a halhatatlanság mérgező nektárja) – amihez Pattabhi Jois annyit tett hozzá „Igen és ma már annyi féle soma rasa-t lehet kapni a boltokban!”

Ahogy gyorsan múltak a délutáni órák, eljött az idő, hogy Iyengar útnak induljon, így a beszélgetés ismét Krishnamacharya-ra terelődött.

BKS: Akárki akármit is mond, az érdem a gurunké – ő volt a tudás tengere de nem adott át mindent mindnyájunknak, amit tudott. Hatalmas tudása volt, de csak keveset adott itt vagy ott. Mint ahogy a csirke vagy a kakas csipeget, nekünk is úgy kellett összeszedegetni a tudását. Mi így tanultunk és mi tettük példaértékűvé. Így azt tanácsolom mindnyájatoknak – figyeljétek, hogy az a tűz, amit Krishnamacharya meggyújtott, egyáltalán nem halványul el. A tanításának fényét – a jóga dip-át (lámpa, fény) éltetni kell. Kérlek, tartsátok magatokat a gyakorláshoz. Hagyjátok égni, égni, égni.

KPJ: Akkor kezdtük megérteni a jógát, amikor egy köves udvarra vitt minket és órákon át álltunk a tűző napon végeláthatatlanul.

BKS: Hozzátehetek valamit? 100 százalékon kell izzadnod, nem csak fizikailag, hanem intellektuálisan is. Ha 100 százalékon izzadsz intellektuálisan, akkor kapisgálsz valamit a jógáról. Szóval 100 százalék a testből és 100 százalék az intelligenciából. Izzadnod kell, az intelligenciának is izzadnia kell.

Ennek a rendkívül fontos napnak a végén mindannyian, akik jelen voltunk, némán ismertük el azt az inspirációt, ahogy együtt láthattuk ezt a két rendkívüli embert. Az a történelem, melyet az úgynevezett jóga „táborok” kritikája és különbözősége jelentett, elpárologni látszott, az értelmetlen és intellektuális köddel teli felhő felszállt, ahogy ők ketten együtt kávéztak. Ami Pattabhi Joist és Iyengart illeti, két jógatestvérként találkoztak oly sok év után: „1934 együtt, 2005 együtt. Azt hiszem, ez a fontos. Ez egy hatalmas, különleges kiváltság” -jegyezte meg Iyengar.

Mindig lesznek különbségek a gyakorlásban, a stílusban, a filozófiában – de ezek elenyésző aggodalmak. A kölcsönös tisztelet és barátság üzenete tovább él a nagy indiai hagyományokban, és ennek a két tiszteletnek örvendő embernek a szívében.

Forrás: Namarupa, Június 2006.

Angolról fordította: Répássy Erika

(www.iyengarjogabudapest.hu)